Johanna a koraszülött baba

Egy koraszülött, oxigénhiányos baba anyukájának naplója. Minden 10. terhesség koraszüléssel végződik, hátha segítenek a tapasztalataim az utánam következőknek. Sajnos a kismamákat nem készítik fel erre, pedig bárkivel megtörténhet.

Első napok izgalmai

2009.02.25. 21:29 - Kerri

Minden olyan egyszerűnek tűnt a kórházi hetek alatt, hiszen napjában párszor megetettem Johit, utána letettem a kiságyba, majd el kellett hagynom a kórtermet.

Most pedig ott fekszik az ágyban és nélkülünk ez a kicsi lányka nem működik, olyan kiszolgáltatott. Rémület és boldogság keveredik ilyenkor az emberben....

Jól elláttak minket tanácsokkal, illetve mire hazaértünk pont elolvastam a Suttogó titkai c. könyvet, ami nekünk szuper útmutató volt. Sőt segített nagyon nagyban az a rend, amihez a manóka az első 5 hétben szokott.

A nővérek bár nagyon lelkiismeretesen végezték dolgukat, biztos nem rohangáltak éjszaka felkapkodni a piciket, ha nyekeregtek. Igy a mi babánk gyönyörűen aludta a maga kis idejét 2 etetés között, úgy éjjel 1 és reggel 6 között. Na kérem, még a végén hálát adunk a rossz kezdetnek. Persze erről szó sincs, csak megláttuk ama arany köpés értelmét, hogy minden rosszban van valami jó.

Mindenkinek ajánlom a Suttogó titkait, minden leendő szülőnek, aki következetesen, kiborulás nélkül szeretné eltölteni az első hónapokat. Ezeknek a hónapoknak nem kell feltétlenül két zombi szülő botladozásainak lenni, pár tanács betartásával akár sétagalopp is lehet (ha élhetek ezzel a képzavarral)...

Érdekes volt, hogy a picit a kórházban nem hallottam sírni. Maximum a többi bejárós anyuka említette, hogy ha éhes ők már elvétve hallották nyöszörögni Johit.

Na de ahogy hazaértünk, már az első napon bemutatta a sírás tudományát. Ez még annyira erőtlen volt, nem is nevezhetnék, csak pityergésnek. Ekkor még csak 2 kilót nyomott, rettentő vékonyka volt, mikor fürdettük, féltünk rendesen.

Minden rendben ment egyébként 1 dologtól eltekintve, szinte csak evés-alvás ciklusokban mozogtunk.

Egyedül akkor volt sírás hosszabb-rövidebb ideig, amikor evés után le akartuk fektetni. Belefúrta a kis fejét a párnába, forgatta jobbra-balra, mint aki éhes még. Ilyenkor kezdődik a para. Éhes tényleg? Vagy fáj a hasa?

Kétlem, hogy éhes valaki, aki behabzsol 100 ml anyatejet és tápszert. Egy 2 kg-os babának úgy 60 ml az evési adagja 6x naponta.

koraszülött- behozza a lemaradást

túlevés-doktor bácsi

székrekedés-teáztatás

bezártság- 1 kb plusz

napló súlyról- várakozás

 

Nincs mentség

2009.02.24. 17:47 - Kerri

Semmi mentségem, ahogy vége lett a nyárnak, az én buzgalmam is elszállt, nem folytattam az írást. Hányszor jutott eszembe, hogy ezt még megbánom egyszer, így is lett! Szerettem volna az első évünket rögzíteni ilyen formán is, nem jött össze.

Na mindegy, most már ne keseregjen kedves Hölgyem, próbálja meg emlékezetből a fontos epizódokat visszaidézni.

1 hét és az első évét betölti a csodalányka, hihetetlen gyorsan repült el az idő.

Az utolsó posztomban köszönetet mondtam a PIC osztálynak, így most az osztályon töltött utolsó naptól folytatom a történetünk.

Egy csütörtöki nap volt ez, reggel olyan izgalomban készülődtünk, mint mondjuk az esküvőnk reggelén, vagy még izgatottabban..Számoltuk már a perceket, mikor indulhatunk és hozhatjuk haza a kis birodalmába a picinkét. Eddigre elkészült a babaszoba, nagyon várta már kisgazdáját.

Az ajtóra felragasztottam a Johanna birodalma betűket, amiket natúr fából vettem egy hobbi boltban, majd lefestettem és virágokkal díszítettem kislány módra.

Annyira jó volt elfoglalni magam napközben, vagy este két rohanás a kórházba és szoptatás között, hiszen ekkor már biztosak voltunk benne, csak kicsi türelem kell és megérkezik a szobácska lakója.

Video kamerával, fényképezőgéppel és babaruhákkal felfegyverkezve végre elindultunk.

Előre szólt a dokinőnk, hogy egy hosszú beszélgetés előzi majd meg a "szabadulást".

Hasznos tanácsokkal és betartandó szabályokkal indítottak minket útnak. Legalább 5 különböző gyógyszer és vitamin napi adagolását vettük át, felöltöztettük a kicsit és életében először (micsoda nagy szavak:-))) ) beszippantotta Budapest belvárosának levegőjét.

Még előtte jót nevettünk, mert a rugdalózó, amit vittünk (egyébként a legkisebb méretű ruhácska volt) olyan hatalmas volt még a minimanónak, mint amikor a kislány felveszi az anyukája ruháját. Ekkor a 44-es méret passzolt rá, a gyerekruha gyártók pedig 50 de inkább 56-ostól készítenek rugikat.

Én vezettem, Apa pedig féltve még a levegőtől is a picit le sem vette a szemét kislányáról a fél órás úton.

Hazaértünk végre!!!!5 hét várakozás után. Innen minden mozdulatot megörökítettünk a kamerával. Leírom, hogy 5 hét semminek tűnik, de ezt megélni korántsem volt az.

A hűtőn húzogattam a napokat és olyan hosszú volt a napok sora még elején....

De elérkezett a Kánaán, gondoltam én, nem tudtam mi áll még a gyakorlatlan szülők előtt.

 

 

 

 

 

 

A koraszülött centrum, azaz a PIC

2008.09.11. 20:08 - Kerri

Szeretnék egy teljes posztot szánni arra a helyre és azokra az orvosokra, nővérekre akikkel tulajdonképpen együtt éltünk az első 5 hétben. Ez a köszönet helye itt és most.

 Mindenki tudja és tapasztalja, hogy az egészségügy haldoklik. Itt mégis a béke és a nyugalom szigete fogadott minket. Biztosan sokat számít a vezető személye is. Én nem mondom, hogy minden nővérke kedves volt, sőt, találkoztam kimondottan gorombával is.

De!!!!abban a pillanatban amikor a csöppségekhez nyúlnak olyan szeretet szökik az arcukra, hogy az ember lánya biztos abban semmi bajuk nem eshet itt. 1 nővérkére akár 10 baba is juthat, pörögnek babáról babára. Injekcióznak, etetnek, pelenkáznak, fürdetnek és szeretgetik a sokat anyukájukat nélkülöző kisbabákat. Nem láttam őket ülni csak nagyon ritkán.

Az orvosok is kevesen vannak természetesen. Mindig az lesz a bébi orvosa, aki éppen ügyel és felveszi az osztályra. Mi egy nagyon kedves, fiatal doktornőhöz kerültünk.

Jellemző az itteni orvosokra, hogy teljesen őszintén vázolják a baba állapotát, lehetőségeit. Ez elsőre durvának tűnik, de nem az. Van ideje a szülőnek megbarátkozni a gondolattal, hogy a koraszülött babák ún. rizikóbabák még akkor is, ha komplikáció nélkül születnek is. Sőt van idő arra is, hogy a ma már széles spektrumú gyógykezeléseket megismerje. A gyógyulás legerőteljesebb faktora ugyanis az IDŐ! Minél hamarabb kezdődik a kezelés annál nagyobb az esély a teljes gyógyulásra akár....Ezt segíti a koraszülött utógondozás, ami szintén professzionális módon működik itt az egészségügy diszfunkciói ellenére.

Az osztályon Mamaszoba van, ahol a szoptatások közti időt töltheti nyugalomban a mami.

Ahogy elkezdhettem a kicsit szoptatni, a napi kétszeri láthatás 6-ra növekedett.

Amennyiben képes lettem volna beköltözni , akár 6x is mehettem volna Johihoz naponta. Szégyellem, de ezt nem vállaltam. Ingáztam inkább a lakásunk és a kórház között. Délután 3-4 szoptatáson voltam ott. Mondjuk ez is rém fárasztó volt.

Ahogy közeledtünk a hazamenetel felé sorban megtanítottak az alapvető babaápolási teendőkre. Mi úgy érkeztünk haza, hogy tudtuk a fontos dolgokat. Ja és az 5 hét alatt olyan rendet tanulnak a csöppök, hogy mintababa módjára lehet belekezdeni az igazi életbe. Köszi ezért is!!!

Anyatej a köbön

2008.09.10. 20:17 - Kerri

4 napig bírtam a kórházi környezetet, majd könyörögtem a szabadulásért, bár járni még nem tudtam, csak vánszorogni. Egy feltétele volt a szabadulásnak, mégpedig a trombózis elleni injekció napi beadása. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek magamba szúrni. Irtózóm minden ilyentől. Úgy látszik nincs lehetetlen.

Már a kórházban elindult a tejem és rögtön utána már fejhettem is, mert a fejhűtés után elkezdődött a kicsink állapotának gyors javulása. Szondával elkezdték anyatejjel táplálni, jól tolerálta, szinte naponta növelték az adagját. Szorgalmasan napi 2x vittem kis üvegcsében a finom tejcit, ami egy rövid idő után már nem is volt elég.

Innen azt kell mondjam, hogy minden szépen alakult. Amennyire nehéz volt az eleje, a 2. héttől már csak híznia kellett a babunak ahhoz, hogy kikerüljön az inkubátorból. 1640 grammal született, visszaesett 1510 grammra, a kiságy a posztintenzív osztályon pedig 1700 grammtól valósulhatott meg. Ez a közel 200 gramm 3 hetünkbe telt. Elég szerényen növekedtünk. Lassan, de biztosan.... A 3. héten már annyira nem bírtuk, hogy nem érinthetjük meg, hogy megkértük engedjék meg, hogy benyúlhassunk.

Megengedték, fantasztikus volt először érinteni a kislányunkat. Hamarosan újabb örömhírrel vártak: megpróbálhatom szopiztatni a pindurt. Tudtam, hogy nincs sok esélye annak, hogy sikerrel járunk, de addig is magamhoz ölelhetem. Ez már elég volt nekem a több heti nélkülözés után. Természetesen túl gyenge és kicsi volt ahhoz, hogy szopizzon, de az érintésre, bújásra vágyott már.

Ultrahangra várva

2008.09.10. 19:29 - Kerri

Tudtuk, hogy az első reménysugár, ami azt mutatja, hogy nincs nagy baj (értsd maradandó károsodás) az a fejhűtés utáni első koponyaultrahang lehet. Ez már megmutatja az agyvérzést, ha történt. Pont látogatás volt, amikor az egyik doktornő odajött hozzánk, hogy akkor most nézik meg a buksiját. Én nem tudom féltem-e ennyire valaha is, vágytam-e ennyi arra az egy szóra, hogy hálisten nem volt agyvérzés.

Előtte sokszor lejátszottam magamban, mi lesz ha azt mondják, volt agyvérzés. Pedig hiszem, hogy a rosszra gondolni sem szabad. De azért be-bekúszott ez a verzió is. Ma már tudom, nem az agyvérzés önmagában a nagy gond, hanem a nyomás és sérülés, amit okozhat az idegpályákon.

Mikor a doki kiejtette a száján a hálistennel kezdődő sort, gördültek a kövek rendesen. Elsírtam magam örömömben. A mai napig nem értem, miért is mondta a doktornő ezt, hiszen később kiderült, hogy VOLT a kislányunknak agyvérzése. 1-től 4-ig terjedő skálán jelzik a vérzés erősségét. Nekünk a szerény 1-es jutott. Az 5 hetes PIC tartózkodásunkon mindvégig abban a tudatban voltunk, hogy megúsztuk. Csak akkor döbbentünk meg, amikor a Margit kórház fejlődésneurológiai kivizsgálásán az eléggé durva modorú orvos a fejünkhöz vágta, hogy miért mondjuk, hogy nem volt agyvérzés, amikor a zárójelentésen szerepel az IVH- vagyis agyvérzés megtörténte.

Pffff neki, ez ám a fejbecsapás, kapaszkodsz egy diagnózisba, mint egy kötélbe, aztán elszakad a kötél, te pedig lezuhansz a mélybe.....

 

 

 

Minden az energia körül forog

2008.09.06. 23:25 - Kerri

Minden perccel, órával nőtt és nőtt az esély arra, hogy a kis hős velünk marad. Mikor ott álltunk a napi 2x félórás "láthatáskor" folyamatosan beszélgettünk hozzá. Biztos vagyok benne, hogy tudta, érezte, itt állnak a szülei és küldik neki az energiát a kitartáshoz. Érdekes volt látni, hogy csodabogárnak tekintettek ránk a többi babuka szülei. Szinte kivétel nélkül csak álltak az inkubátorok mellett, fotóztak, videóztak, nem beszélgettek a picikkel. Nem mertek, vagy nem hitték, hogy érti az a kis pihegő bébi a szavukat? Pedig értik, Johi is annyira aktívvá vált, amikor megérezte, hogy ott állunk. Az egyik nővérke nem túl kedvesen meg is jegyezte 1x (amikor kérdeztük, hogy éppen miért sír a kislányunk): "Nem vették még észre, hogy amikor itt vannak a szülők, akkor a gyerekek mindig sírnak?"

Azt még el kell mondjam, ijesztő, mennyi cső, tű, monitor figyeli egy-egy baba minden pillanatát. Ugyanolyan intenzív osztály, mint a felnőtteké. 3 különböző értéket mutatott állandóan Johi felett a készülék. Plusz a infúziós csövek és egyéb megfejthetelen dolgok végződtek az űrhajóhoz hasonló szerkezetben. Ne a szokásos sokszor látott inkubátorra gondolj, ez egy sokkal nagyobb, űrkapszulaszerű buborék volt. Ide teszik a problémás babákat, mert mérni is lehet őket anélkül, hogy kivennék. Meg még ezerféle dolgot, amiről nekem fogalmam sincs.

Na de nézzük, hogyan lépegettünk előre. Hamar levették a CPAP-ról (légzés támogató pipa az orrban). Lélegeztetőre nem is kellett kapcsolni az első pár percet kivéve, mert beindult jól az újraélesztés után a keringése.

Apropó keringés..Az oxigénhiány káros következményei csak pár nap után látszanak. Mikor újra beindul a keringés, sokszor bekövetkezik az agyvérzés a koraszülötteknél. Johi is egy még teljesen új eljárásban részesült az agyvérzés kockázatának csökkentésére. Fejhűtést alkalmaztak nála, azaz jegelték a kis koponyáját egy fejfedőnek látszó eszközzel.

72 óráig lehet ez rajta, eddig maradt is fenn. A vége felé már láttuk, hogy nagyon fázik a 38 fokos inkubátorban. Na ezek az emlékképek azok, ami miatt azt mondom, hogy még1x nem teszek ki egy ilyen pici bébit egy korai születésnek. Nem lesz testvérkéje, hacsak örökbe nem fogadunk.....

 

· 1 trackback

Az én kis angyalkám

2008.08.31. 23:09 - Kerri

Végre kikerültem az intenzívről a normál szülészeti osztályra. Nagyon rosszul esett, hogy a terhespatológián nem volt hely, így a Baba-mama szobákkal teli részlegen kellett lábadoznom. Minden energiámat küldtem a kicsinek, ami maradt, abból arra öszpontosítottam, hogy ha tolókocsival is, de eljussak a koraszülött osztályra és találkozhassak Vele. Vele, akivel annyiszor beszéltünk a pocakban, annyira vártuk az Apukájával, aki minket választott szüleinek.

Jó tanács: ha a babád hamarabb érkezik és még inkubátorban tartják, kérd, hogy ne kerülj a többi- normál- anyuka közé, hiszen minden kórházban van terhespatológia, ahol a Hozzád hasonló mamikkal tudsz együtt lenni....

Nincs annál nyomasztóbb, mint a melletted lévő ágyon szoptató boldog Anyuka a csemetével kezében, míg a Te kisbabád az életéért küzd.

Megígértem a családnak, hogy nem pityergek majd az első találkozáskor, mert a pici akármilyen csöpp, letapogatja az érzéseimet. Nem szabad éreznie, hogy baj van.

Azt is tudtam, hogy beszélnünk kell hozzá, ha nem érhetünk hozzá, legalább így tudja majd, hogy ott vagyunk és bíztatjuk.

A férjem tolókocsival a folyosókon barangolva áttolt a PIC-re, én a kocsiból vezényelve próbáltam segíteni, hogy megtaláljuk az osztályt.

Bementünk, beöltöztünk, bemosakodtunk és a legbelső, állandóan őrzött intenzív részen megláthattam egy űrhajó kinézetű inkubátorban a kis angyalkámat. Persze, hogy nem bírtam sírás nélkül. Hiába az elhatározás, hiszen olyan védtelen, olyan apró volt és a kis teste tele tűkkel, kanül vagy branül (sosem tudom melyik mit takar) beleszúrva a lábujjába vagy a fejbőrébe. Gyönyörű volt a kis pofija, nem volt nyoma a 2 nappal azelőtti küzdelemnek, csukott szemmel feküdt, aludt. Annyiban különbözött az időben érkező bébiktől, hogy a zsírréteg még nem alakult ki rajta, látszódtak a bordái és nagyon vézna volt a kis drága.

Nem tudtam még beszélni hozzá, csak néztem és azon imádkoztam magamban, hogy kikerülhessen majd ebből az anyaméhet imitáló, de mégis eszeveszettül mű szerkezetből.

De hosszú út állt még előttünk a kiságyig...

A férjem sokkal erősebb volt nálam, ő folyamatosan beszélt Johihoz, minden apró részletet megosztott vele. Attól kezdve, hogy mit csináltunk napközben, egész addig, hogy hogyan néz majd ki a babaszoba. Na az még sehogysem állt akkoriban, hiszen azt gondoltuk, hogy lesz még 2 hónapunk a kis lakó megérkezéséig.

Naponta 2x mehettünk, 2x fél óra. Rettentő kevés ez, de természetesen megértettük, hogy komoly munka folyik ott, a csöppségek élete a tét, ezért, ha nehezen is, de alkalmazkodtunk a szabályokhoz.

 

 

Rémálom az öröm helyett

2008.08.25. 18:35 - Kerri

Jó hosszú ideje nem folytattam a történetünk, de most visszazökkenek a nyári tunyaság után és hajrá.

Az éjszaka további eseményeit a családom mesélte, hiszen én az altatás utáni kómás állapotomban csak halvány képekre emlékszem. A szélvész sebességű császár után Johival rohantak át a koraszülött centrumba, ami 2 lépésre volt a műtőktől. A férjem és a szüleim a folyósón vártak és egy pillanatig láthatták a kis hőst, aki az oxigén hiánya ellenére még küzdött, nem adta fel. Hallották, hogy nyöszörög, már nem lélegzett, a szÍve a normális 140 helyett, csak 100-at vert, már az is kezdte felmondani a szolgálatot.

Hajnalban kezdtem ráébredni, hogy ez nem álom volt, kórházban vagyunk. Érdeklődtem a kicsi felől, de még semmi biztatót nem mondtak az orvosok. Normál születésnél ekkor a szülők a legboldogabbak az emberek a világon, mi pedig azt sem tudtuk, hogy megéri-e a kislányunk a holnapot. Az orvosok rutinosan nem bÍztatnak senkit, csak annyit mondtak, hogy az első 72 óra a legkritikusabb, de az első héten bármi történhet. Az első pár nap a legmeghatározóbb, ekkor derül ki, hogyan bÍrkózik meg a kicsi szervezete az oxigénhiány következményeivel.

Véralvadási és egyéb komplikációk miatt az intenzÍv osztályra kerültem, Így még az inkubátorban sem láthattam a kicsit. A férjem naponta kétszer bemehetett hozzá, a telefonján rögzÍtette nekem az első mozdulatait, hogy láthassam. Minden mobilcsörgésnél megrettentem, hogy nehogy a PIC-ről hÍvjanak, hogy gond van.

2 nap múlva megláthattam végre az én drága kis hősöm.

 

Idő előtt

2008.07.06. 22:11 - Kerri

Tehát a terhességemet illetően minden rendben ment, amikor betöltött 7. hónapom egyik estéjén erős görcsöt éreztem. Olyan volt, mint a menstruációs fájdalom, csak annak sokszorosa. A hasam megfeszült, mozdulni is alig bírtam.

Egy darabig tűrtem, mert hiába gondoltam, hogy a szülési fájdalom is hasonló ehhez, még csak a 31. héten jártam. Rákerestünk a neten, semmi ezzel kapcsolatos információt nem találtunk. Ezért is van értelme leírnom a történetünk.

Felhívtam a szüleim, akik tanácsolták, hogy hívjam a dokimat. Telefonáltam a kórházba, ahol azt kérték menjek be, megnézik mi lehet ez. Akkor én említettem, hogy kinek a betege vagyok, tehát az orvosomat meg kellett volna csipogtatniuk, mobilszám hiányában.

A kórház felé a szüleim is becsatlakoztak mögénk, a Hungária körúton egyszercsak éreztem, hogy valami megindult. Nem tudtam, hogy a magzatvíz-e, vagy vérzem.

Az utóbbi volt. Gyorsan megérkeztünk az Uzsokihoz, ahol hosszas keresgélés után ( liftbe be, liftből ki többször) végre megtaláltuk a szülészeti osztályt. Közben amerre mentünk ott hagytam egy-egy kis tócsát. Akkor már alig tudtam menni, sokkhoz közeli állapotba kerültem, mert úgy vacogtam, mintha meztelenül állnék a -5 fokban.

Megtaláltuk az osztályt, ahol lehámozták a ruháimat és két orvos is megvizsgált. Megállapították, hogy szerintük nincs nagy baj, mert a méhlepény nem vált le.

De a biztonság kedvéért átszállít a mentő egy másik kórházba, ahol ha mégis szülni kell, akkor a picim rögtön a koraszülött ( mostantól PIC-koraszülött intenzív centrum) részlegre kerülhet. Az Uzsokinak nincs ilyenje.

Eközben belőlem ömlött a vér, hiába mondtam, hogy nem áll el, ők állították, hogy már nem vérzem. Később, mikor többször elmondtam, hogy még mindig folyik, rájött a szülésznő, hogy hátra ömlik, ezért nem látta. Pfaf, amatőr munka!!!

Ugyanez a profi nővér közben egy ősrégi, összetákolt rádiószerű valamivel próbálta a szívhangot hallgatni, de nem csodálom, hogy szinte semmit sem hallott. Egészségügy romokban!!!!

Engem akkor már az időérzékem cserben hagyott, de a szüleim és a párom szerint több, mint 1 órát vártunk a mentőkre, majd feljöttek hordágy nélkül, mert állítólag nem szóltak, hogy hordágy is kell. Biztos azt gondolták, hogy lerongyolok majd a mentőhöz, beugrok és kikiáltok, indulhatunk...

Ja a mentősök közben folyamatosan szidták az egészségügyi helyzetet, ahelyett, hogy azzal törödtek volna, hogy felkapcsolják a szirénát. Minden pirosnál megálltak, mintha sétakocsikázás lenne az úticél.

Ha valaki arra gondol, hogy biztos nem kapott pénzt zsebbe a sofőr, akkor nagyon téved. Mindketten kaptak...Ez sem segített.

Másfél órával később megérkeztünk a Máv kórházba, ahol nagyon gyors diagnózis után csak ennyit mondott az ügyeletes doktornő, hogy azonnal műtenek.

A méhlepény 1/10-e volt már csak fenn, Johanna se levegőt, se táplálékot nem kapott már rajta jó ideje.

Iszonyatos gyorsan peregtek az események innen, borotválás, bemosakodás, altatás pillanatok műve alatt. 10-15 perc múlva már a kicsivel a kezében rohant át a szülészetről az egyik nővér a PIC-re. Én csak hetekkel később tudtam meg, hogy már csak a kis szíve dobogott a kislányomnak, más életfunkciója nem működött, újraélesztésre volt aztán szükség. Az Apgar értéke 4-es volt ekkor.

A két hiba, ami majdnem az életünkbe került:

1.) Vérző nőt méhlepény leválás gyanujával nem szabadott volna kiengedni a kórházból.

A MÁV-ban folyamatosan ezt hangoztatták, hogy ez nagyon rossz döntés volt, én hiszek nekik.

2.) De ha már úgy döntenek, hogy a gyermeknek kedvezve ( ne kelljen később szállítani másik intézménybe) átküldenek, ugyanmár miért kell egy mentőre ilyen sokat várni?

 

Előzmények

2008.07.06. 18:54 - Kerri

Onnan indulok, hogy nem volt nőgyógyászom, mikor elhatároztuk, itt az ideje szülőknek lennünk. Egy volt kolleganőm ajánlotta az orvosát, ő már 10 éve járt hozzá, gondoltam akkor nem lehet vele gond. El is mentem hozzá, rendkívül kedves, megnyugtató személyiség volt a doki, rögtön le is tettem a voksom, én nála szeretnék szülni.

Itt követtem el az első hibát! Sosem szabad csak az orvosban bízni. Olyan orvost kell választani, aki egy jól felszerelt, korszerű kórházban dolgozik. Az én dokim az Uzsokiban tette ezt. Ha jót akar valaki, akkor messziről kerülje az Uzsoki szülészetét, nehogy beleakadjon abba a két orvosba, aki az ominózus éjszaka rosszul döntött. De ezt majd később úgyis részletezem.

Szóval első jótanács, mielőtt kiválasztasz egy dokit, nézd meg melyik kórházban praktizál!

Nagyon korán megtudtam, hogy várandós vagyok, mert akkoriban már 8 hónapja próbálkoztunk és rendkívül figyeltem minden apró jelre. A bébi tengerparti nyaraláson fogant és már rá 3 hétre pozitív lett a teszt. Azonnal rohantam a dokihoz a jó hírrel, aki elmondta, hogy akkor havonta szeretne majd látni a magánrendelésén.

Annak rendje és módja szerint havonta mentem hozzá, alkalmanként 9000 Ft-ért megvizsgált, mindig megnyugtatott, hogy minden ok.

A vizsgálatok után általában ultrahangra mentünk a kórházba. Az összes szokásos vizsgálatot elvégeztük, sőt még plusz Down szűrésre és 4D ultrahangra is elmentünk.

Az összes leletem tökéletes volt. A súlynövekedésem is majdnem a az előírt mértékű volt, semmi panaszom nem volt az émelygésen túl. Az sajna a 2. hónaptól egészen végig kitartott mellettem. Eleinte erőteljes volt, később tompább, de végig rossz gyomorral éltem.

Az utolsó vizsgálatkor már próbáltam kérdezgetni a dokit a szülésről, de ő még korainak tartotta ezen gondolkodni. Ekkor már a 30. hét körül jártam.

Ami rendkívül furcsa volt, az az, hogy nem adta meg a mobiltelefonját. Valószínűleg nem akarta, hogy a kismamák csipp-csupp tüneteikkel zaklassák. Pedig mennyire más lett volna, ha azon az éjszakán vele tudtam volna beszélni.....

Második tanulság, ne menjünk olyan orvoshoz, aki nem adja meg a mobilszámát!

 

 

 

Miért?

2008.06.30. 22:07 - Kerri

Ott kezdem, hogy nagyon szégyellem magam, de én a világon semmit nem tudtam a koraszülöttekről. A környezetemben, a barátnőim, ismerőseim mindannyian normál időben ( azaz 40. hét körül) hozták világra a kisbabájukat. A koraszülés kérdéséről eddig csak nagyon halvány benyomásaim voltak. Azt gondoltam, hogy a nem egészségesen táplálkozó, dohányzó, drogot rendszeresen fogyasztó és kiskorú anyák sajátja csak ez a probléma.

Pedig mennyire nem így van. Tudom, divatos a mai stresszes világot szidni mindenért, de az idő előtti születésnél tényleg nagy szerepe van a munkahelyi vagy egyéb izgalmaknak.

Az lenne a legjobb, ha senkit sem kellene felkészíteni várandóssága idején erre a mára már népbetegséggé fajuló problémára, de ez sajnos illuzió. Csak a gond ott van, hogy a kismamák felkészítése a nullával egyenlő. "Neijesztgessükszegénykéketrosszdolgokkal" felkiáltással inkább nem beszélnek a kérdésről.

Úgy gondolom, hogy ha több információ jutott volna el hozzám e témáról, már az ominózus estén sem vártam volna a kórházba menetellel, minden másként alakult volna.

 

A volnán nem jó gondolkodni, ezért hoztam létre ezt a blogot, ha csak 1 valakinek segítek a tapasztalataimmal, már megérte. Na meg persze azért is, hogy Johanna elolvashassa majd az első bukdácsoló lépéseinket.

 



süti beállítások módosítása