Végre kikerültem az intenzívről a normál szülészeti osztályra. Nagyon rosszul esett, hogy a terhespatológián nem volt hely, így a Baba-mama szobákkal teli részlegen kellett lábadoznom. Minden energiámat küldtem a kicsinek, ami maradt, abból arra öszpontosítottam, hogy ha tolókocsival is, de eljussak a koraszülött osztályra és találkozhassak Vele. Vele, akivel annyiszor beszéltünk a pocakban, annyira vártuk az Apukájával, aki minket választott szüleinek.
Jó tanács: ha a babád hamarabb érkezik és még inkubátorban tartják, kérd, hogy ne kerülj a többi- normál- anyuka közé, hiszen minden kórházban van terhespatológia, ahol a Hozzád hasonló mamikkal tudsz együtt lenni....
Nincs annál nyomasztóbb, mint a melletted lévő ágyon szoptató boldog Anyuka a csemetével kezében, míg a Te kisbabád az életéért küzd.
Megígértem a családnak, hogy nem pityergek majd az első találkozáskor, mert a pici akármilyen csöpp, letapogatja az érzéseimet. Nem szabad éreznie, hogy baj van.
Azt is tudtam, hogy beszélnünk kell hozzá, ha nem érhetünk hozzá, legalább így tudja majd, hogy ott vagyunk és bíztatjuk.
A férjem tolókocsival a folyosókon barangolva áttolt a PIC-re, én a kocsiból vezényelve próbáltam segíteni, hogy megtaláljuk az osztályt.
Bementünk, beöltöztünk, bemosakodtunk és a legbelső, állandóan őrzött intenzív részen megláthattam egy űrhajó kinézetű inkubátorban a kis angyalkámat. Persze, hogy nem bírtam sírás nélkül. Hiába az elhatározás, hiszen olyan védtelen, olyan apró volt és a kis teste tele tűkkel, kanül vagy branül (sosem tudom melyik mit takar) beleszúrva a lábujjába vagy a fejbőrébe. Gyönyörű volt a kis pofija, nem volt nyoma a 2 nappal azelőtti küzdelemnek, csukott szemmel feküdt, aludt. Annyiban különbözött az időben érkező bébiktől, hogy a zsírréteg még nem alakult ki rajta, látszódtak a bordái és nagyon vézna volt a kis drága.
Nem tudtam még beszélni hozzá, csak néztem és azon imádkoztam magamban, hogy kikerülhessen majd ebből az anyaméhet imitáló, de mégis eszeveszettül mű szerkezetből.
De hosszú út állt még előttünk a kiságyig...
A férjem sokkal erősebb volt nálam, ő folyamatosan beszélt Johihoz, minden apró részletet megosztott vele. Attól kezdve, hogy mit csináltunk napközben, egész addig, hogy hogyan néz majd ki a babaszoba. Na az még sehogysem állt akkoriban, hiszen azt gondoltuk, hogy lesz még 2 hónapunk a kis lakó megérkezéséig.
Naponta 2x mehettünk, 2x fél óra. Rettentő kevés ez, de természetesen megértettük, hogy komoly munka folyik ott, a csöppségek élete a tét, ezért, ha nehezen is, de alkalmazkodtunk a szabályokhoz.
