Jó hosszú ideje nem folytattam a történetünk, de most visszazökkenek a nyári tunyaság után és hajrá.
Az éjszaka további eseményeit a családom mesélte, hiszen én az altatás utáni kómás állapotomban csak halvány képekre emlékszem. A szélvész sebességű császár után Johival rohantak át a koraszülött centrumba, ami 2 lépésre volt a műtőktől. A férjem és a szüleim a folyósón vártak és egy pillanatig láthatták a kis hőst, aki az oxigén hiánya ellenére még küzdött, nem adta fel. Hallották, hogy nyöszörög, már nem lélegzett, a szÍve a normális 140 helyett, csak 100-at vert, már az is kezdte felmondani a szolgálatot.
Hajnalban kezdtem ráébredni, hogy ez nem álom volt, kórházban vagyunk. Érdeklődtem a kicsi felől, de még semmi biztatót nem mondtak az orvosok. Normál születésnél ekkor a szülők a legboldogabbak az emberek a világon, mi pedig azt sem tudtuk, hogy megéri-e a kislányunk a holnapot. Az orvosok rutinosan nem bÍztatnak senkit, csak annyit mondtak, hogy az első 72 óra a legkritikusabb, de az első héten bármi történhet. Az első pár nap a legmeghatározóbb, ekkor derül ki, hogyan bÍrkózik meg a kicsi szervezete az oxigénhiány következményeivel.
Véralvadási és egyéb komplikációk miatt az intenzÍv osztályra kerültem, Így még az inkubátorban sem láthattam a kicsit. A férjem naponta kétszer bemehetett hozzá, a telefonján rögzÍtette nekem az első mozdulatait, hogy láthassam. Minden mobilcsörgésnél megrettentem, hogy nehogy a PIC-ről hÍvjanak, hogy gond van.
2 nap múlva megláthattam végre az én drága kis hősöm.
