Tehát a terhességemet illetően minden rendben ment, amikor betöltött 7. hónapom egyik estéjén erős görcsöt éreztem. Olyan volt, mint a menstruációs fájdalom, csak annak sokszorosa. A hasam megfeszült, mozdulni is alig bírtam.
Egy darabig tűrtem, mert hiába gondoltam, hogy a szülési fájdalom is hasonló ehhez, még csak a 31. héten jártam. Rákerestünk a neten, semmi ezzel kapcsolatos információt nem találtunk. Ezért is van értelme leírnom a történetünk.
Felhívtam a szüleim, akik tanácsolták, hogy hívjam a dokimat. Telefonáltam a kórházba, ahol azt kérték menjek be, megnézik mi lehet ez. Akkor én említettem, hogy kinek a betege vagyok, tehát az orvosomat meg kellett volna csipogtatniuk, mobilszám hiányában.
A kórház felé a szüleim is becsatlakoztak mögénk, a Hungária körúton egyszercsak éreztem, hogy valami megindult. Nem tudtam, hogy a magzatvíz-e, vagy vérzem.
Az utóbbi volt. Gyorsan megérkeztünk az Uzsokihoz, ahol hosszas keresgélés után ( liftbe be, liftből ki többször) végre megtaláltuk a szülészeti osztályt. Közben amerre mentünk ott hagytam egy-egy kis tócsát. Akkor már alig tudtam menni, sokkhoz közeli állapotba kerültem, mert úgy vacogtam, mintha meztelenül állnék a -5 fokban.
Megtaláltuk az osztályt, ahol lehámozták a ruháimat és két orvos is megvizsgált. Megállapították, hogy szerintük nincs nagy baj, mert a méhlepény nem vált le.
De a biztonság kedvéért átszállít a mentő egy másik kórházba, ahol ha mégis szülni kell, akkor a picim rögtön a koraszülött ( mostantól PIC-koraszülött intenzív centrum) részlegre kerülhet. Az Uzsokinak nincs ilyenje.
Eközben belőlem ömlött a vér, hiába mondtam, hogy nem áll el, ők állították, hogy már nem vérzem. Később, mikor többször elmondtam, hogy még mindig folyik, rájött a szülésznő, hogy hátra ömlik, ezért nem látta. Pfaf, amatőr munka!!!
Ugyanez a profi nővér közben egy ősrégi, összetákolt rádiószerű valamivel próbálta a szívhangot hallgatni, de nem csodálom, hogy szinte semmit sem hallott. Egészségügy romokban!!!!
Engem akkor már az időérzékem cserben hagyott, de a szüleim és a párom szerint több, mint 1 órát vártunk a mentőkre, majd feljöttek hordágy nélkül, mert állítólag nem szóltak, hogy hordágy is kell. Biztos azt gondolták, hogy lerongyolok majd a mentőhöz, beugrok és kikiáltok, indulhatunk...
Ja a mentősök közben folyamatosan szidták az egészségügyi helyzetet, ahelyett, hogy azzal törödtek volna, hogy felkapcsolják a szirénát. Minden pirosnál megálltak, mintha sétakocsikázás lenne az úticél.
Ha valaki arra gondol, hogy biztos nem kapott pénzt zsebbe a sofőr, akkor nagyon téved. Mindketten kaptak...Ez sem segített.
Másfél órával később megérkeztünk a Máv kórházba, ahol nagyon gyors diagnózis után csak ennyit mondott az ügyeletes doktornő, hogy azonnal műtenek.
A méhlepény 1/10-e volt már csak fenn, Johanna se levegőt, se táplálékot nem kapott már rajta jó ideje.
Iszonyatos gyorsan peregtek az események innen, borotválás, bemosakodás, altatás pillanatok műve alatt. 10-15 perc múlva már a kicsivel a kezében rohant át a szülészetről az egyik nővér a PIC-re. Én csak hetekkel később tudtam meg, hogy már csak a kis szíve dobogott a kislányomnak, más életfunkciója nem működött, újraélesztésre volt aztán szükség. Az Apgar értéke 4-es volt ekkor.
A két hiba, ami majdnem az életünkbe került:
1.) Vérző nőt méhlepény leválás gyanujával nem szabadott volna kiengedni a kórházból.
A MÁV-ban folyamatosan ezt hangoztatták, hogy ez nagyon rossz döntés volt, én hiszek nekik.
2.) De ha már úgy döntenek, hogy a gyermeknek kedvezve ( ne kelljen később szállítani másik intézménybe) átküldenek, ugyanmár miért kell egy mentőre ilyen sokat várni?
